Emlékek – álmok

Pár napja – ritka véletlen – a piacon három volt kolléganővel is összefutottam.  Nem járok nyugdíjas találkozókra, nem járok vissza a hivatalomba – habár sokszor elmegyek előtte, és mindig jó szívvel emlékszem az ott eltöltött évekre/napokra. De úgy általában, azt hiszem (hittem) lezártam a nyugdíjba-menetellel az életem egy szakaszát. Nem kis dolog volt, 40 év egy helyen. Szerettem ott. Szerettem a munkámat, a kollégáimat. A mai napig vannak jó néhányan, akikkel összejárok, vagy ha már személyesen nem is, de a neten keresztül tartunk kapcsolatot.

És akkor egy ilyen véletlen találkozás,  képes  az ember agyát szabályosan   felrobbantani.

Ugyanis ma reggel zokogva ébredtem, könnyáztatta párnán… nem emlékszem rá, volt-e, s ha igen, mikor ehhez hasonló ébredésem….és ugye, (szokás szerint) – pompásan visszaemlékszem az egész álomra, ami ennyire felzaklatott….

Hosszú betegség után mentem vissza dolgozni. És amikor beléptem a „házba” – az már nem olyan volt, mint amire emlékszem, mint amilyenben dolgoztam. Hatalmas, egy légterű irodahelyiség volt, fakkokban ültek az emberek, eszméletlen hangzavar volt, és én szörnyen meglepve,  tehetetlenül álltam, nem tudván, hogy akkor nekem most hol is a helyem ?

Nyugdíjba-menésem előtt jó 10 évig egy hatalmas könyvtár/tárgyaló teremben teljesen egyedül dolgoztam. (Ez nem az álom, ez a tény.) Ehhez képest, most ez a sok ember, szó szerint megijesztett. Tanácstalanul tébláboltam, nem találtam senki ismerőst. Egyszer aztán felbukkant előttem Eszterke, a titkárságról, és ő irányított egy „iroda-lyukba”, ami ezen túl a munkahelyem lesz. Minden nagyon hangos, káoszos volt,  szörnyen zavart a sok  gesztikuláló, kiabáló ember és főleg a közelségük.  Kinyitottam a cseppnyi íróasztalom fiókjait és nem találtam a nyilvántartó kartonjaimat. ( Mielőtt számítógépre vittük az anyagot, az a munka, amit én végeztem, úgynevezett peremlyuk-kártyás lapokon volt – azokat kerestem, eredménytelenül…) Szabályos pánikban voltam, hogy minden fel van fordulva körülöttem és a munkámat nem fogom tudni megcsinálni. Kihúzogattam a fiókokat, se toll, se radír, csak a régi (valóban még meg is van, közel 50 éves!) versatil-om gurigázott ide-oda benne. (Mellesleg nem tudom,  mi mostanság a  neve: talán cserélhető-betétes ceruza ? vagy mi a frász?) 

Elindultam Zsuzsa barátnőm keresésére, meg is találtam, de valami eszméletlen körülmények között. Egy kicsike, sötét  szobában, valami irdatlan papírhalom tetején ült, előtte/alatta embertömeg és ő mintha vezényelt volna, hadonászott a ceruzájával… Szólni nem is tudtam hozzá, de enélkül is érthetett, mert csak felhúzta a vállát, széttárva karjait, mintha azt akarta volna mondani: „Hát ez van!” Rettenetes volt, hogy még ő is természetesnek tartja ezt a szörnyűséget….

És akkor azt gondoltam, én ezt nem csinálom. Szeretek dolgozni, szerettem itt lenni, de ezt nem vállalom.  Egy sötét és mocskos lépcsőházban elindultam lefelé, s amikor kiértem az utcára, rettentően sírtam…..Erre ébredtem….

Miért ? Miért ? Miért   álmodok én ilyen szörnyen életszerűeket ?????