Mi lesz velük ?

Mondanám/írnám, hogy 5 perc lélekvidámító felüdülés, de azonnal megszólal bennem az ördög: mi lesz velük ????

Gondolom - különösebben nem kell magyaráznom, miért....

http://index.hu/tudomany/2012/08/14/a_vartnal_gyorsabban_olvad_a_sarki_jeg

Kapros túrós

A 'kapros túrós' nem ismeretlen - gondolom, sokaknak - de amit én most hozzáteszek, elfogyasztásának egyik módozatáról, arról nem biztos, hogy mindenki hallott...

(Bár nem keresgéltem a neten, írt-e valaki ilyesmiről…)

Márpedig igaz, ami írtok, a nálunk készült kapros-túrós lepényt a nagymamám az alábbi  képen látható és most már legalább 100 éves hatalmas leveses-tálba tette felkockázás után és forró, kicsit cukros tejjel meglocsolta. Amikor kivette a tányérunkra, kiskanállal kellett enni, mert szétomlott a tésztája. Most is nagyot nyelek, ha erre gondolok…

Mivel a képen látható, tepsiben kisült mennyiséget nem én ettem meg, most nem került bele a tálba, mert a gyerekek úgy nem szeretik. De én azért, a megmaradt 3 kockát bizony úgy ettem. És nagyon finom volt !

Ha valakit érdekelne, a recept itt (is) olvasható:  http://www.nosalty.hu/recept/kapros-turos-lepeny-2  (én a ’Horváth Ilonából’ néztem ki)

Kedvencem Leonard Cohen

Kép (1985-ből, emlékemben én ilyennek őrzöm):  http://leonardcohen.tumblr.com/post/25824098499/leonardcohenminute-leonard-cohen-in-concert-in

Szerencsére nem csak abból áll az életem, hogy a világ megválthatatlanságán, vagy az általam – remélhetőleg – meg nem ért fejleményein töröm a fejemet.

Tegnap mázlim volt, egész véletlenül kattantam rá a ZDF-en egyik kedvenc énekesem koncertjére, méghozzá mindjárt az első számtól láthattam/hallgathattam.

Nagyon kedvelem. Olyan kár, hogy (velem együtt) megöregedett. Sebaj…. Behunyt szemmel hallgattam….

Tudom, hogy ez a szám „elcsépelt” és ezerszer hallott, mégis, nekem ez a kedvencem. Mindig elérzékenyülök, amikor hallom….

http://hu.wikipedia.org/wiki/Leonard_Cohen   (Érdemes végig-olvasni! Különös egy élet...)

Ha valaki a behízelgően bársonyos beszéd-hangját és további dalokat is szeretne tőle hallani, ajánlom a következőt is:

Az alábbi címen vannak dalai a youtube-on összegyűjtve:

http://www.youtube.com/watch?v=P0j14GrB-u8&feature=list_other&playnext=1&list=AL94UKMTqg-9D0EnTkiR5PRGsnOVCQTI-i

                       **********************************



Ó, de szívesen táncolnék egyik-másik dalára....              
.........vagy akár mindre.....

Uroborosz. Gondolatok a feleslegesekről

Kérem, ne vegyétek ezt  egy unatkozó nyugdíjas nyavalygásának. Egyszerűen csak leírtam a témával kapcsolatos gondolataimat....Se elolvasni, se kommentet írni hozzá nem kötelező.

Ha mégis továbbolvassátok, kezdjétek ezzel – ámbár nem egyszerű és laza kis olvasmány: http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_%C3%A9let_%C3%A9rtelme 

Legjobban a hosszú anyag utolsó sora tetszett:

„Az életnek van értelme: …bizonytalan, hogy mi, de valaminek csak lennie kell.”

Keressük hát, de nem tudom mi leszünk-e, akik megtaláljuk.    

Sok időm van, sokat gondolkodom, gyanítom gyakran teljesen hiábavaló dolgokon is. Mint pl. azon, miért is érzi magát feleslegesnek egy ember ? (Persze ragozhatom tovább is: egyáltalán mások is érzik azt, hogy  feleslegesek ?  Mert néha van olyan gondolatom is, hogy mindezek csak nekem jelentenek problémát, másnak vagy eszébe sem jut ilyesmi, vagy nem „gyötri” magát vele.)

Az öregek.

Vagyunk páran….(egyes vélemények szerint túlságosan is sokan) öregek. Még viszonylag jó fizikai/szellemi  állapotban. Gyerekek, unokák „kirepültek”, esetleg nincsenek, vagy máshol élnek. Nem nagyon törődnek velünk, hiszen a saját életüket is épp elég megszervezni, „üzemeltetni”.

A nagyi,  (pláne a nagynéni) mondjuk név-és születésnapon, karácsonykor  jó ha van, gyors-segítségnek is megfelel, ha munkaidőben  jön a vízvezeték szerelő. Néha letudnak egy-egy félig-meddig kötelező látogatást nála, (na, ne legyek már ilyen rosszmájú, szóval) eljönnek néha, amikor van kis idejük ránk…

Barátnők persze vannak. Egyidősek vagyunk, sokan éreznek  hozzám hasonlóan. Van, aki beszél róla, van, aki mélyen eltitkolja. Városiak lévén nincs kertünk, nincs állatunk, miket gondozni, ellátni, kapálni, etetni kéne. Vannak nyugdíjas klubok… Olvasom a neten, persze, van Pécsett is ilyen – de  valahogy nem igazán ilyesfélét hiányolok…Nem előadásokra akarnék járni, meg igazán utazgatni sincs kedvem (pénzem). Egyébként is, akik kirándulni járnak együtt,  régi, összeszokott társaság, épp úgy, mint a kártyások. Próbálkoztam néhányszor, elég nehezen fogadják be az új tagot.

Ellátjuk önmagunkat, akinek van férje, még azt is. A lakásunk rendben, túl sok koszt nem csinálunk már. Egy részünk főz – mert feladat az is, pláne, ha a hozzá tartozó bevásárlásra is gondolunk. Mások  úgy vélik, anyagilag jobban jönnek ki, ha hozatják a kosztot. (Mindig tervezem, de még egyszer sem jutottam el odáig, hogy kiszámoljam, mi az olcsóbb, a hozatott, vagy a saját gyártmány… A minőségről most ne beszéljünk.)

És igen, van, amikor elmegyünk egy tárlatot megnézni, vagy netán valamilyen előadásra, többen közülünk még olvasók, vagyis könyvtárba-járók. És persze most már elég sok a netező öreg is. Meg tévézünk is…

És mindezek nem töltik ki (a kb. 5-6 órára lecsökkent alvásidővel együtt) a nap 24 óráját, a hét 7 napját. Nem én vagyok egyedül, aki azt érzi, lehetne még „használni” bennünket valamire. Jó lenne, ha adna valaki valamilyen feladatot, amit még képesek vagyunk elvégezni. Ami rákényszerít, hogy felöltözzünk és kimenjünk az utcára, emberek közé. S ha a feladatot elvégeztük, élvezhessük újra (azt, amit az ember egész életében, amíg dolgozott, oly természetesnek tartott) az elvégzett munka örömét, sikerét. Hogy érezzük, még tudunk segíteni, még szükség van ránk, (bocs, hogy ezt írom, de) még érünk valamit. Hogy van értelme reggel felkelni…..

Nem tudom, elég világosan fogalmazok-e ? Nem igazán  szórakozási lehetőségeket hiányolok én, hanem  MUNKÁT. Így, csupa nagy betűvel. Feladatot. Sose hittem volna, hogy valaha is ez fog legjobban hiányozni az életemből – habár én mindig is örömmel jártam dolgozni, nagyon jó volt a közösség is, az elvégzendő feladat is passzolt hozzám – nem is csodálom, hogy szerettem és hogy hiányzik….Talán tényleg az volt az életem értelme….

Legyek őszinte ? Nekem a blogolás segít kicsit ebben a problémában. A szinte minden-napi bejegyzés-írás olyan, mintha naponta 1-2 órát dolgoznom „kellene”…Az én fizetségem a ti kommentelésetek, vagy leveletek melyet a szövegemre reagálva írtok nekem, s ezúton is köszönök.

Annyiszor halljuk és éreztetik is velünk, hogy kolonc vagyunk a társadalom nyakán. Nem számít, hogy 40 évet becsülettel ledolgoztunk, most sajnálják tőlünk a vacak kis nyugdíjunkat, most felhánytorgatják, hogy sokat járunk orvoshoz és zabáljuk a gyógyszereket. Persze tesznek róla az illetékesek, hogy mindez egyre nehezebb legyen, hiszen ma már orvoshoz jutni csak és kizárólagosan hosszas várakozás után (esetleg pénzért) lehet, a gyógyszerek áráról meg ugye ne is beszéljek….De arra, hogy valahol, valamiben segítsünk, nincs lehetőség, nincs szükség. Még olyan-fajta munkára se hívnak/kérnek, amiért nem jár fizetség.

(Csak zárójelben mesélem el: amikor 62 évesen nyugdíjba mentem felhívtam a gyerekklinikát és elmondtam, hogy egy rengeteg idővel rendelkező nyugdíjas ajánlkozna arra, hogy időnként bemenne, mesélni a beteg gyerekeknek. Természetesen ingyen ! Köszönték, nem tartottak rám igényt….)

Szóval vagyunk páran, akik többnyire csak tengünk – lengünk…

Kimondva, vagy kimondatlanul nincs más feladatunk, mint a színház közönségének: megnéztük az előadást, tapsoltunk is, jöhet a függöny….mi pedig mehetünk….

Weöres Sándor írta:

„…És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé….”

********************************

És a középkorúak.

De hogy ne csak a magam és korosztályom gondjáról írjak: vannak hasonló gondokkal küzdő középkorú ismerőseim is.

Egyikük  egy 50 éves férfi. Középvégzettségű, városi lakos. Sok mindenhez ért, kedve és tehetsége megvan/megvolna. Nem talál munkát. Egyszerűen sehová se kell. Vagy sok, vagy kevés a végzettsége. Ha mégis alkalmazzák, akkor csak időszakosan, vagy feketén, vagy pinka-pénzért. Vagy kell ugyan a munkája, de nem fizetik ki.  Gondolom – részben nyugdíjas Édesanyja segítségével küzdi át magát keddről szerdára és márciusról áprilisra. Egyben a mama kora és léte az ok, amiért nem tud és nem akar vidékre, külföldre menni munkakeresőbe. Vagy kölcsönkér – és állandó rettegésben él, hogy majd miként tudja a tartozást megadni. Lesz-e aki újra és újra hitelez neki a bizonytalanra ?  

Állásinterjúkra jár – többnyire még választ sem kap a jelentkezésére. Ígérettel pedig az éhes hasat nem lehet becsapni és nem lehet belőle a villanyszámlát kifizetni.

Miféle élet ez ? És meddig lehet így élni, reggel a tükörbe nézve ? Holott hát mindenki számára világos, nem ő a hibás. A sors úgy hozta, hogy családja (=házastárs, gyerek), akiről gondoskodnia kelljen – szerencsére ? – nincs. És ha lenne ?

A másik: van egy kis barátnőm, 51 éves. Olyan munkahelyen dolgozott, (kárpitosként) ahol nő  létére nagyon kemény fizikai munkát végeztettek vele. Nincs egy ép izülete, és a ragasztóanyagok, vegyszerek tönkremarták a tüdejét. Rokkant, de hát abból a pénzből amit kap, megélni nem, csak épphogy tengődni lehet. Természetesen „feketén”  eljár dolgozni. Takarít gazdagéknál. És mivel köztudottan a szegény embert még az ág is húzza, a férje halála előtt „ráhagyott” vagy 2 millió adósságot….A szó szoros értelmében kezével a szája előtt él. Falun lakik, amit csak bír, megpróbál megtermelni, de még így is retteg néha, hogy egyik-másik számláját nem tudja kifizetni, gyógyszerét megvenni. A lánya örül, ha a családjával, gyerekével, férjével át tud vergődni egyik hónapról a másikra. Ő is munkanélküli, a férjének olyan szakmája van, amiből nincs rendszeres jövedelem. Az anyját nem tudja segíteni. A fia már elment külföldre dolgozni, két szakmával ott talált állását, itthon ő sem kellett. Egyedül a fiú az, aki valamelyest segíteni tud az adósságok törlesztésében.

                                            ***********************************

Meg a fiatalok.

Már József Attila is ezt érezte 20 évesen:

„Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg….”

És akkor akár folytathatom is a témát, az ifjabb korcsoportban… Mi van azokkal az ezrekkel, akik húsz évesen cél, remény és lehetőség nélkül tengődnek ?  Készakarva nem írom, hogy „élnek” – mert el sem tudom képzelni, hogy mi lehet egy 20 éves  fejében, akinek semmi életcélja nincs, sőt sok esetben reménye sincs egy normális életre. Ezt az érzést szerencsére az „átkos” megspórolta nekem.

Most aki nem tanult azért, aki sokat tanult azért van bajban. Se az alul- se a túlképzett nem kell sehová. Üzemek, gyárak, bányák, téeszek bezártak, nem kell  gépész-bánya-építő-agrármérnök…8 általánosos se.

Néha átkozom őket a viselkedésükért, a modorukért, az összemocskolt buszokat/falakat, vagy tántorgó alakjukat látva… Mégis,  mibe kapaszkodhatnának ? Hol láthatnák, tanulhatnák meg, hogy mit is jelent ez a két szó: a „munka becsülete”? 

Abba a témába most ne is menjünk bele, hogy mire "nevel" a "szociális juttatás".....

Még jó, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy tanácsot kell adnom tizenéves unokámnak, hogy mit tanuljon. Ugyanis nem tudnék mit mondani neki. Attól meg a hajam szála is égnek állna, hogy „világgá” engedjem/űzzem, csak azért, mert itthon nincs lehetősége. Se tanulásra, se munkára. Na de akkor mit csináljon ? Álljon be a tengő-lengő, céltalanul napot múlató, esetleg kétségbeesésében  drogozni kezdő ifjak táborába ?

*************************************

Tudom, tudom én persze, hogy  ez az egész nem mai, tegnapi téma, probléma.  De valahogy nem azt érzem, hogy javulna a helyzet, hanem épp ellenkezőleg….Piszkosul pörög a technika – hovatovább kiderül, hogy emberekre – legalábbis ennyire amennyien vagyunk – semmi szükség.

Tudja valaki a megoldást ???

(Na jó, ez csak költői kérdés volt …

Vagy ha nem, akkor jobb, ha nem írom ide a válasz-lehetőségeket.)

                           

                               

Kép: http://paramoral.eu

A repülő

Néha gondolok rá, meg kellene kérdezni embereket, hogy mi jut eszükbe, egyáltalán meghallják-e, ha egy nagy motoros (és nem szuperszónikus) repülőgép húz el többezer méter magasan a házuk fölött ? Gyanítom, hogy a legtöbben meg se hallják, sőt különbséget sem tudnak tenni a gépek hangja között,  vagy ha mégis, semmi jelentőséget nem tulajdonítanak neki.

1945 áprilisában születtem, nem éltem meg bombázást – habár édesjóanyám hasában reszketve, néhány  „izgalmas” élményben azért volt részem. De nem hinném, hogy ott hallottam a gépzúgást, hanem inkább édesapám meséiből  maradtak meg első emlékeim. Valahol a blogban egyszer már megírtam a gépágyús tüzérek indulóját, s nem csak ezt énekelte, hanem  – nem tudnám megmondani miért – igen sokszor mesélt(ek) a háború(k) borzalmairól nekünk.

Nagyon korán kezdtem el  ilyen témájú könyveket olvasni, főleg  koncentrációs táborokról és a zsidók mártíriumáról szólókat. És később aztán láttam filmeket is, rengeteg dokumentumfilmet, mert a kitalált történetek nem nagyon érdekeltek. Nem vagyok képes azt a pillanatot meghatározni - de talán mégiscsak Apám lehetett, aki felhívta a figyelmemet, hogy milyen, amikor a magasban egy nagy motoros gép száll. Valószínűleg ő (ki más?) lehetett,  aki azt mondta, hogy hasonló volt a  bombázók hangja, amikor  kötelékben repültek támadásra… Ő, csakis ő mesélt nekem arról, miképp lőttek célba (emberekre) az alacsonyabbra ereszkedő vadászrepülők, a stukák, legnagyobb sikerrel persze a nyílt országúton álló konvojra, vagy a sínen veszteglő vonatra.(http://hu.wikipedia.org/wiki/Ju_87 ) Egy biztos, örök életemben meglehetősen jó fantáziával rendelkeztem, én kisgyerek koromban is félelemtől összeszorult, dobogó szívvel „láttam” ezeket a mesebeli képeket.

Tény, hogy bizonyos  motoros gépeknek igen jellegzetes hangjuk van ma is. Nem fordult még elő, hogy ha meghallottam a hangját egynek, ne azonnal ezek a háborús dolgok jutottak volna eszembe. A lebombázott házak,  a lángoszlopok, a kézzel fogható félelem, a borzalom.

És lehet nappal, vagy mint most, éjszaka, azonnal éber leszek, fülelni kezdek, honnan jön, merre halad, átrepül-e fölöttem, vagy kikerül ?

És ha eltűnt a zaj a légben/éjben – csak akkor tudok megnyugodni.

Hát igen, hiába születtem békében, belém-kódolódott a félelem a háborútól mindörökre.

Kép: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=36675

Ökolábnyomom

http://www.greenfo.hu/hirek/2012/08/22/okologiai-tulloves-napja-2012

Bevallom tisztességgel én még ezt a kifejezést, hogy „ökológiai túllövés napja” nem hallottam. Vagy ha a német nyelvű tv adások híreiben előfordult a  Ecological Overshoot Day kifejezés, nem vettem a fáradságot és nem kerestem utána, hogy szó szerint mit is jelenthet.

Persze maga a tény ismert előttem, nagyon is.

A tikkasztóan forró, sötét szobában vannak most órák, sőt napok, amikor van/lenne idő elgondolkodni ezen – legalábbis a magam vonatkozásában.

Kitöltöttem a tesztet:

http://www.kothalo.hu/labnyom   itt kiszámolhatod te is a  „lábnyomodat”. Be kell valljam, nagyon meglepődtem, amikor a sajátomat megláttam. http://www.kothalo.hu/labnyom/?ertekeles=245&id=41328

A világátlag 2,2 és ehhez képest az én értékem 2,4  a magyarországi 3,7-tel szemben. Elgondolkodtató….És még én érzek igen gyakran lelkiismeret-furdalást…

Sajnos nálunk nincs szelektív szemétszállítás és bevallom töredelmesen, azt a néhány  műanyag üveget, melyekben a tejet hozom el,  megtaposom és beteszem a „rendes” kukába”. Viszont a mázsaszám összegyűlt reklámújságot már el szoktam vinni egy papírgyűjtő konténerbe. Igaz, ami legközelebb volt hozzám, azt felgyújtották és azóta itt nincs, de azért elérhető közelségben van két másik. Boltba/piacra vászonszatyorral, kosárral  járok,  tényleg figyelek a vízfogyasztásomra, ami cseppet sem könnyű, mert pl. nyáron nem  vagyok képes „takarékoskodni” mert a virágaimat locsolni KELL. Sokszor eszembe jutott ezen a nyáron, meddig lesz lehetőségem ilyen szépséges zöld oázist fenntartani ?

Energiatakarékos háztartási gépek ? Na, ebben  gyenge vagyok. Egyedül a normál hűtőm modern, minden egyéb elektromos eszközöm (mélyhűtőm, mosógép, stb) ezer éves. De egyrészt szurkolok, nehogy bajuk legyen, mert újat venni nem nagyon tudnék, másrészt tartok is tőle, hogy az új nem szolgálna annyi ideig, mit ezek a régiek. A mosógépem 16, a mélyhűtőm 14 éves…Javítva még nem voltak. A napokban nézegettem, egy 200 literes mélyhűtő,  akciósan is 100 ezer körül van, gondolom a mosógép se olcsó, arról már nem is beszélve, hogy olyan méret, ami beférne a fürdőszobámba, egyszerűen nem is kapható.

Kétségtelen, ”letehetném” egyetlen luxusomat, az autót, de hát már azt is csak a legszükségesebb időben használom, előre kikalkulálva, hogy adott napon, milyen útvonalon célszerű és lehetséges a legtöbb feladat elintézése. „Luxus-utakra” pedig ( a blog rá az élő bizonyíték) meglehetősen ritkán kerül sor.

Egytől félek igazán, hogy valami (?) arra fog kényszeríteni, hogy használatba vegyem télen az öreg fa-széntüzelésű kályhámat. Nagyon nem szeretnék hetvenévesen fát vágni, naponta tüzet rakni és visszatérni oda, ahol majd 7 évtizeddel ezelőtt elkezdtem az életemet…

De mindent egybevetve, tényleg nem tudom, hogy mehet ez így tovább ?

Mert az én válaszom is az, hogy így nem sokáig ….

Kép:  http://www.gyulaihirlap.hu/index.fcgi?rx=&item=&akadaly=&nyelv=hu&menuparam_8=2393

Címezném a mai témámat országunk dicső vezetőinek.

Ez egy olyan előadás, mely Amerikában nem került adásba.
Magyarra azért lefordította valaki. Nyilván nem véletlenül.

"Halált reá !..."

Igenis  - bár már írtam róla - én a halálbüntetés mellett vagyok. És sok sok esetben sajnálom, hogy a világ nagyobb részén eltörölték.

Most néztem  A. Breivik ítélethirdetésért. 21 év… Mi az 77 ember életéért??? Egy pillanat… Az egyetlen „vigaszom”, hogy állítólag a norvég törvénykezésben van valami olyasmi, hogy a büntetés lejárta után, még további évekre is lefogva tarthatják, mert most abban reménykednek az ottaniak, hogy soha többé nem kerülhet ez az őrült szabadlábra.

Nem tudom, láttátok-e arcát az ítélethirdetéskor ?

Hát szerintem ilyen az ördög.

Nem fekete és szőrös, és nincsenek szarvai….

Kép:  http://www.pressonline.rs/sr/vesti/globus/story/239479/Brejvik+mentalno+zdrav,+osu%C4%91en+na+21+godinu+zatvora.html

Macskásoknak

Sajnos nem találtam már meg a neten a teljes filmet,  de itt alább néhány részlet látható belőle:

A macskák és az ember különös kapcsolatáról szólt a film, arról, hogy milyen érzékeny jószágok, hogy mennyi mindent  tudnak, amit esetleg nem is gondolunk róluk és mégis milyen szomorú  sors vár legtöbbjükre.

Sokféle helyszínen forgattak, de egy öregek otthonában készültek a legmeghatóbb képek: tolókocsiban, fotelban „körbeültek”  a kisöregek egy széket, amin egy cica feküdt, s egyszer-egyszer valakit kiválasztva, pár perces örömöt okozott azzal, hogy hagyta simogatni magát. Itt mesélték, hogy volt egy macska, „aki” 4 nappal előbb megérezte, hogy ki fog meghalni…Ott ült hosszasan az ágya mellett.

A másik érdekesség – és ez ebben a fenti videórészletben pár pillanatig látható is - hogy Tokióban van egy „,macska-bár” – ahol a vendégek étel-ital mellé ottlétük idejére lehetőséget kapnak arra,  hogy játsszanak a cicákkal, vagy „csak” simogassák őket….Van rá igény.

Érdekes film volt.

Csak úgy mellesleg mesélem: az öreg, befogadott cicámmal valami baj van,  3 napja nem eszik, vagy ha mégis megpróbálta, azt hamarosan viszontláttuk…Elvittem ma orvoshoz. Megvizsgálta, de semmiféle bajt nem tudott megállapítani. Kapott egy szurit és 2 napra való valamilyen tablettát. 4.000.- Ft-ot fizettem…… Mondta az orvos, hogy ha nem javul, akkor jön a laborvizsgálat, meg az  ultrahang.

Én erre csak annyit válaszoltam, vagy pedig legyen meg Isten akarata…

Sokszor, nagyon sokszor az az érzésem, hogy visszaélnek a városba szorult emberek állat-szeretetével. Ugyanis faluhelyen egy ilyen - a mienkéhez hasonló - eset nem téma.

Van másik macska….

Útközben

Barátnőmmel tekeregtünk ittléte alatt többfelé. Most tudtam meg, (de becsület szavamra mondom!!) – hogy Pécsett a Plázában van CBA Cent áruház. Én az ő reklámújságukat egy elegáns mozdulattal a postaládából eddig egyenesen a kukába dobtam, mondván, ilyen nincs is Pécsett,  hát minek nézegessem…

Aztán  egy véletlen beszélgetés kapcsán kiderült, hogy igenis van – csak én nem tudtam róla !!

Kétségtelen, a Plázában én még életemben nem voltam. Nem tudom hány éve épült…De nem szégyellem, van ilyen… Messze is van, pénzt se nagyon költök, mit császkáljak akkor én egy ilyen helyen. …

Na, a barátnőm azért sokkal, de sokkal jobban ért a vásárláshoz, meg kedveli a kirakat-nézegetést és a boltokban való válogatást – hát megtudva, hogy itt ő jól el tudná tölteni az idejét és költeni a pénzét, lementünk.
Tény és való, nem rossz üzlet ez a CBA. Pl. nagyon jó áron volt krumpli, abból még én is vettem, de a barátnőm több mindenből vásárolt.

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy 2012-ben így néz ki a Pláza összeomlás előtti oszlopainak, biztosítása:

 

 Ez az ablak viszont tetszett: 

Aztán persze én elunva a tiblábolást, kimentem a  parkolóba és készítettem két szép képet a Mecsek vonulatairól, az első a közép-Mecsek a Lapissal és a Misinával, a második  a Jakabhegy.

Másik alkalommal a vasasi temetőbe mentünk, ott is „terepszemléztem”, egyrészt a beért napraforgótáblában, másrészt felfedeztem egy imádkozó sáskát, és ezeket örökítettem meg: 

Mindent egybevetve (és a forróságot leszámítva) jó kis napjaink voltak....

2012 forró nyarán

Nem ellenőriztem vissza pontosan, hogy hány hete nem esett a Mecsek fölött egyetlen csepp eső sem. Közelítjük a második hónapot. A karsztos-köves hegytetőn, ahol kevés a föld alig tartalmaz vizet, szerencsétlen növények olyan katasztrofális állapotban vannak, hogy én ilyent az elmúlt majd 70 évem alatt még nem láttam.

Tegnap estefelé – kínunkban -  a városból való menekülés egyetlen jónak ígérkező útját választva, felmentünk a Dömörkapuhoz.  Pontosabban először elsétáltunk a Flóra pihenőhöz. 

Amit én azon a rövid, alig 100 m-es szakaszon láttam, az egyenesen sírni-valóan kétségbeejtő. Sosem láttam még ilyent, hogy a fákon a ZÖLD levél csörgősre van száradva, egy része  zölden már a földön hever. Még arra sem volt ideje, hogy klorofillját elveszítse és megsárguljon, egyszerűen mert nem jutott vízhez, elszáradt a levél. Nem egy és nem két fa, az egész erdő !! Som szinte egy szem sincs az ágakon, a szeder összeaszott magcsomó, a csipkebogyó gyér és beteges….

Persze azonnal az jutott eszembe, mit tehetnek, miképp védekezhetnek most a szerencsétlen állatok ? Hát őz, róka, nyúl, mókus, madarak, rágcsálók azért élnek ebben a város-széli parkerőben is. Hová mennek inni ? Nem tudom. El nem tudom képzelni, miképp oldják meg, mert még csak nedvdús leveleket/füvet sem tudnak enni. 

Lehet, hogy csak én vagyok ügyetlen, de nem találtam a neten sehol olyasmit, hogy az ember, a városi ember, miként tudna ezeknek az állatoknak segíteni. Igaz, keringett egy E-mail, hogy itassuk a madarakat, van nálam is kitéve víz állandóan, de mit ér vele a dömörkapui őzike ?   

Van-e (nem hiszem) a hegyen lakó gazdagékban annyi emberség, hogy pompás palotáik közelébe egy-egy vödörnyi, tálnyi vizet kitegyenek ?

Az állatvédők tevékenysége miért merül ki abban, hogy beszélnek/írnak az állatokat gyötrő forróságról, de nem hallottam, hogy tervezett volna akár csak egyetlen szervezet is olyan túrát, hogy a szentkenyér megvágása helyett menjünk már fel a hegyre Isten állatait itatni !

(Előre is bocsánat, ha mégis volt ilyen, de én valahogy a neten ennek semmi nyomát nem leltem….)

Nem tudom én se, igazán, hogy miképp tudnék segíteni… Most menjek fel egy vödörre vízzel ? Hát a vödröt ellopják, sőt, meggyőződésem, hogy igenis vannak, akik örömüket lelik/lelnék benne, hogy egyszerűen csak kiborogatják belőle a vizet. Hiszen  efféle rombolókkal, rongálókkal van tele a város, ezektől olyan hánynivalóan undorítóak a buszok, ezek tépik ki a menetrendeket és firkálják össze átkozott filctollaikkal a táblákat, ezek graffitizik be a falakt és gyújtják fel a kukákat.

A világvége kérésen kívül, nincs ötletem, hogy mit lehetne tenni.

De hogy ne ilyen keserű gondolattal fejezzem be ma, (hanem még keserűbbel… ?) ide biggyesztek még három képet. Az első 1936-ban, a második 1959-ben, a harmadik tegnap készült. Aki ismerős a Dömörkapuban (ma Hotel Mediterrán – ahol nyári kánikulában nem kapható fagylalt és amikor egy limonádét kértem, a pincér úgy nézett rám mint valami marslakóra és közölte, hogy az sincs…. – na szóval itt)  készültek a fényképek. Próbáltam ugyanabból a szögből fotózni az épületet, ami persze lehetetlenség, de azért talán valamennyit be lehet azonosítani.

Számomra a középső kép a legismerősebb.  Sokat jártunk ide szüleimmel, nagyszüleimmel  gyerekkoromban. De szép is volt....

Megtaláltam azt a pici présházat is, ahol annakidején többször megfordultunk. Valenta Tóni bácsi volt a tulajdonos, meglehet, ő is építette. Nem is értem, miféle varázslat folytán maradhatott ez meg az emeletes szállodaépületek mellett ilyen sokáig ?

Most  árulják.

Ha lenne pénzem…………

Ilyen volt naplemente után a Makárhegy a Francia emlékműtől: 

Kicsi blog-szünet. Ünnepek, vendégség, lazítás

Talátam pár napja egy Móra Magda verset.

Tetszik. Most nincs időm másról írkálni.

Számadás

  

           

De jó is néha számba venni:

mit kellett volna másként tenni.

Jaj, én is annyiszor hibáztam,

sütött a nap, és mégis áztam,

az idővel is rosszul éltem,

hol pazaroltam, hol szűkre mértem,

későn feküdtem, késve keltem,

és nagyon ritkán ünnepeltem.

Félúton mennyiszer megálltam!

Ha nem is kértem, sokat vártam,

sokat vártam a szívtől, észtől,

az igaz szótól, tiszta kéztől,

s bár minden nagyban hittel hittem,

az életet mint terhet vittem.

Fáradtan sokszor meghajoltam,

és minden harchoz gyenge voltam,

és minden éles szótól féltem:

a földön tán csak félig éltem.

Abile-nek – mese a patchwork ágytakaróról és egyebekről

Kérted, íme a történet.

Elég sokan tudják rólam (talán te is), hogy esküdt ellensége vagyok az eldobós társadalomnak, ezen belül is annak, hogy mások számára még használható tárgyak/ruhafélék és bármi a kukába kerüljön. Évek óta foglalkozom „közvetítéssel” (volt aki el is nevezett „MARITAS”-nak ) – összegyűjtöm az egyik helyen feleslegessé váló dolgokat és igen sok „helyem”  van, ahol ezeket örömmel befogadják. Nem sorolnám tételesen, de maradjunk annyiban, hogy nem a Magaslati útra viszem ezeket a cuccokat.

Aki nem ismer közvetlenül olyan családokat, akik a szegénységnek efféle mélységes bugyrában élnek, annak nincs fogalma a mai Magyarországról. Aki nem látott még felcsillanó gyerekszemet egy használt játék láttán, az nem tudja, mi az őszinte  gyermeki öröm. Egyes emberek élet- és lakáskörülményeiről a XXI. század Magyarországán inkább ne is beszéljünk…

Amíg dolgoztam, többekkel voltam kapcsolatban - mióta nyugdíjban vagyok, kevesebben keresnek (sajnos) – hogy feleslegessé váló dolgaikat felajánlják. Minden esetben én elmegyek a cuccokért, nem kell hozzám szállítani. Itthon aztán szétszortírozom, és úgy csoportosítom, hogy hová szándékozom továbbítani.

Két alkalommal voltam „önző” és megtartottam a hozzám kerül rengeteg holmiból valamit. Az egyik  egy meghalt néni vadiúj gyapjú ágygarnitúrája volt. Szegénynek megvette a fia – de a néninek már nem volt ideje a használatra. És amilyen kegyetlen a sors, a néni halála után nagyon hamar, tragikus módon utána halt az agglegény fia is…. Szinte az egész lakásfelszerelés hozzám került – vagyis rajtam keresztül a rászorulókhoz. Olyan régóta szerettem volna egy gyapjú ágygarnitúrát, de sosem volt rá pénzem. Nem éreztem lelkifurdalást, hogy megtartottam.

Az ágytakarónak kicsit másabb a története. Ahonnan hoztam, egy meglehetősen durva válás utáni „nem-akarok-látni-semmit-ami-rá-emlékeztet” csomag része volt, azzal a felszólítással, hogy ha akarom, az ágytakarót tartsam meg.

Akartam. Kedvelem. Sosem volt ilyenem sem.

A többi holmi pedig megtalálta gazdáját.

Kár, hogy nem vezettem valamiféle naplót a kezemen átment rengeteg adományról. Volt pl. – szintén egy idős néni lakásfelszámolásából adódóan – egy jól felszerelt éléskamra befőtt és lekvárállománya, máskor tömérdek mennyiségű kézimunka/kötőfonal, edény annyi, hogy 3 konyhát ki ehetett volna stafírozni vele. Gyerekbicikli és szánkó és természetesen ruhaféle tonnaszámra.

Ma is vállalom szívesen a közvetítő szerepét – még akkor is, ha egyre kevesebben vannak, akik kérik a segítségemet. Hely, ahol örülnek a használt holmiknak is – van bőségesen.

Kép: http://www.boroka.biz

(Nem) hétköznapi öröm.

Alcím: Ágy-sztori (na nem úgy, ahogy egyesek most gondolják  )

Pár napig gondolkodtam, hogy mi lehetett volna valami hasonló méretben örömöt okozó meglepetés számomra,  mint ez az öreg, majdnem 40 éves  ágy….

Nem tudtam kitalálni semmit. Nem is vágyom (Szlovéniába utazáson kívül) én már semmire, de ezen ágy után évek óta epedtem.

A történet a  következő:

1974-ben – férjhezmenetelemkor vettünk egy garnitúrát, mely egy ilyen fotel-ágyból és hozzá tartozó két fotelból állt. Nagyon praktikus darab, azáltal, hogy egy ágynak és duplának is nyitható, összecsukva meg kényelmes ülőhely (vagy délutáni szunyókáló-alkalmatosság) – szóval perfekt darab volt. Olyannyira, hogy amikor jelenlegi lakásomba költöztem – nem sok kikötésem volt – de ehhez a 3 darabhoz, meg a kutyámhoz ragaszkodtam.

Teltek múltak az évek – egyszer valami  reklámújságban láttam egy mutatós fotelágy-szerűséget, amit ugyanígy lehetett ágynak és felcsukva  ülő-alkalmatosságnak is használni – bár egy személyes volt. Nem tudom, miféle ördög bújt akkor belém, de a régi garnitúrát pinka-pénzért eladtam, és sok sok ezerért megvettem az új ágyat…..Amin aztán nem tudtam aludni….. Egyrészt kinyitott állapotában olyan alacsony volt, hogy már akkor ( vagy 15 éve!) nehezemre esett ráfeküdni, ill. felkelni róla. Másrészt valami olyasféle anyagból készült (szivacs) amire ráfekve, nekem állandóan olyan érzésem volt, mintha alulról fűtené valaki az ágyat. Semmiképp nem bírtam aludni rajta…Igaz persze, hogy ez nem volt „létkérdés” – hiszen valójában nem ebben a szobában és nem ezen az ágyon alszom éjjelente és a hálószobámban lévő öreg ágy régi jó afrik-matracos, de azért a délutáni csendes-pihenőimnek mindig ez a helyszíne, itt olvasok, itt tévézek….Szóval egyáltalán nem mindegy, milyen ez az ágy.

Egy év után egy használtbútor kereskedővel kötöttem egy (számomra) igen rossz üzletet, „elcseréltem” a sokezer forintos ágyat egy, a régihez némiképp hasonlóra. Igaz, nem lehetett két részben kinyitni, de mégis valami olyasmi volt…

Egy  alkalommal valami okból kifolyólag ezt a sztorit elmeséltem egy barátnőmnek, aki mondta: ismeri az én régi típusú ágyamat, az édesanyjának pont ilyen van….. Aztán pár évig szó sem esett az ágyról.

És akkor most pár napja hív a barátnőm, mondván, hogy emlékszik még, milyen vágyakozva emlegettem a régi ágyamat. Hát az anyukája most új ágyat akar, és eladná a régit. Felújíttatta ugyan és áthúzatta, de mégis inkább másikat szeretne, egy kisebbet, egyszemélyeset.

Nem kérdeztem én semmit, csak annyit, hogy mikor mehetek érte ?

A sajátomat elajándékoztam egy igen szegény környékbeli családnak, és megvettem ezt a régi-újat, de a barátnőm mamájának megmondtam, hogy semmi pénzért nem fogja tudni tőlem visszavásárolni. Én már ezen akarom leélni a hátralévő életemet.

Hát vannak ilyen csodák, amikor az ember megkapja, amit szeretne. Velem ritkán történt ilyesmi….. 

Tuva

Szeretem a régészeti feltárásokat bemutató filmeket (is). Amit pár napja láttam a tuvai aranykincsekről - nem láttam eddig.

2001 nyarán a régészek felfedezték azt a fejedelmi sírt, amelyet aranyban való gazdasága miatt, méltán lehetett Tutanhamon fáraó sírhelyével összehasonlítani. A vörösfenyő gerendákból épített sírkamrába egy 40-50 éves férfit és egy 10-15 éves fiatal nőt temettek el. Összesen 9300 tárgyat (ebből 5600 arany) helyeztek el mellékletként !!

Csodálatos, finoman megmunkált, művészi darabok   és ha  hozzátesszük, hogy mindezt az általunk „nomád” népnek nevezett  embercsoport alkotó művészei hozták létre, akkor nem árt egy kis „magunkba-szállás”…

A film –  egy 2009-es budapesti kiállítás kapcsán íródott cikk mellékleteként – itt megtekinthető:

http://sirasok.blog.hu/2009/04/03/szkita_aranykincsek_kiallitasajanlo

Akit pedig további részletek érdekelnének, itt egy meglehetősen részletes, jó anyag olvasható:

http://www.mult-kor.hu/20090513_vezetovel_a_szkita_aranykincsek_kozott  (a mellékelt kép innen való)

A német nyelvű változat itt látható:

http://www.veoh.com/watch/v18585202FTEMYewr?h1=Schliemanns+Erbe+-+Das+Gold+von+Tuva    és itt a monitor jobb oldalán több Schliemann film is szerepel.

Az abszolút ráérősek és kíváncsiak itt böngészhetnek még a régi belső-Ázsia történelméről:

http://www.balassikiado.hu/BB/netre/netre_vasary/vasary.htm


Akinek ez "szakállas" hír lenne - attól elnézést ! Csak egy  kattintás.... 

Amikor a kevesebb több lett volna…

Nem számoltam, hány „műalkotást” állítottak ki a Zsolnay Galériában. Egy biztos, a többségére egy szempillantást vetettem csak, és megállással csak azt tiszteltem meg, ami kedvemre való volt. Kétségtelen, voltak ilyenek is. Most főképp a kis szobrok között találtam kedvenceket.

Valóban furcsa ez a tárlat. Sosem volt még ennyi „jaj-de-nem-tetszik” alkotás, ugyanakkor sosem volt még ennyi aranyos, kedves, szeretnivaló kis szoborka…

Ezért elhatároztam, hogy most csak olyanokat fényképezek, melyek nekem kifejezetten tetszettek és ezekből mutatok meg   párat. Némelyiket többféle nézetből is lefényképeztem. A rondaságokat elhagyom, habár párat azért végülis lefotóztam.…de feleslegesen foglalná itt a helyet.

http://www.pecskep.hu/logic/pages/showdoc.php?id=1122

Ezen a címen láthattok egy másféle összeállítást is a Groteszk 8 kiállításról.

(Nem igazán jön vissza a fotón a kép eredetisége, de tényleg ötletesnek találtam. Nem esztétikailag, hanem mint gondolat...)

Nem én lennék, ha nem biggyesztenék ide a végére két infót, egyikhez még képem is van….

Úgy tervezetem (eredetileg), hogy vasárnap délután végre elmegyek megnézem a planetáriumban is a délutáni előadást. Na mit gondoltok sikerült ? NEM !!! Immáron harmadszor estem pofára. Most (is) épp szünetelnek az előadások. Erről többet nem is írnék, mert csak a vérnyomásomat emelem meg vele. Egy biztos, szerfelett gyanús nekem ez az egész planetárium ügy....

A másik: Elmondhatatlanul ingerel, a lelketlen pazarlás látványa.

Megvesznek virágokat, nem kevés pénzért  (mert nyilván nem ingyen kapják). Kiültetik. Aztán hagyják meghalni – csak azért, mert senkinek nem jut eszébe megöntözni, vagy senki nem felelős ezért. "A mindenkié nem az enyém" - ez itt a vezérlő gondolat, mint olyan sok más helyen is kies kis hazánkban....
Komolyan mondom, nem sok kellett, hogy kérjek egy locsolókannát és sk. intézem el a dolgot. De nekem ezzel az egész ZSKN komplexummal már annyi összeütközésem volt, hogy  végül is cserbenhagytam a virágokat – ami miatt roppant szégyellem magam…. Bár ki tudja...Lehet, hogy holnapra megerősítem a lelkemet és elmegyek megvédeni, vagy megöntözni a virágokat....