Sokszor
leírtam, nagyon szívesen nézem a történelmi témájú és azon belül a régészettel
foglalkozó filmeket (is). Most egy csodásat láttam megint – olyan birodalomba vitt
el, hogy két napig kutattam utána a neten, mert gyakorlatilag szinte semmit nem
tudtam, vagy alig valamit tudtam róla.
Hattusáról
van szó, amit – látom – többféleképp ejtenek/írnak, de én hadd maradjak ennél a
változatnál….
Gondolom,
nem túlságosan sok olvasómat fogja érdekelni ez a mai téma – azonban bevallom, ezt
most azért (is) írtam le/meg, hogy én ne felejtsem el, vagy ha mégis, itt
vissza tudjam keresni.
Továbbá:
minden olyan téma, mely nagy hatalmak/nagy állatok, és mindenféle „nagy”
váratlan hirtelen és érthetetlen „eltűnéséről” szól, az engem elgondolkodtat.
Mulandóságunkra, saját mulandóságomra és kicsinységemre figyelmeztet.
Szeretek és
szoktam megállni a legszebb erdőben is, és elismétlem magamban az alábbi kis
történetet:
„Egyszer
egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy
véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet,
mely a szomorú napokon vigasztalja, a
nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár
nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen
szót vésett bele: "elmúlik"
Tehát következzen
röviden kis mese Hattusa történetéről, mely anyagot innen hoztam:
„Az
ezredfordulóig az volt a közvélekedés, hogy Hattusát, az ókori Kelet egyik nagyhatalmának,
a Hettita Birodalomnak a fővárosát, barbár hódítók gyújtották fel, rombolták le
és fosztották ki valamikor a Kr. e. 12. század kezdetén, halálos csapást mérve egyúttal
a Hettita Birodalomra is. Ma már tudjuk, hogy a Hettita Birodalom valójában
széthullott, ahogy a hatalmi centrumok délre, illetve délkeletre tevődtek át,
töretlenül folytatva a Birodalom kulturális hagyományait...
A régi nyelv
és az ahhoz kapcsolódó írás is eltűnt: az új államok hivatalos nyelve ugyanis már
nem a hettita volt (melynek lejegyzésére az ékírást használták), hanem a rokon luvi,
amely már a Hettita Birodalomban is a köznyelv szerepét töltötte be. Még
fontosabb azonban, hogy az is kiderült, Hattusa nem erőszakos véget ért, hanem
fokozatosan alakult át fővárosból – faluvá.
A Hettita
Birodalom központja Anatólia középső részén, a mai Boğazkale nevű település
közelében helyezkedett el. Ma látható épületeinek nagy része az i. e. 14. és
13. században épült, abban az időben, amikor a nagyhatalmú hettita uralkodók,
főleg III. Hattuszilisz és III. (IV.) Tudhalijasz monumentális épületeket
emeltettek a városban és kiterjesztették annak külső határait. Hattusa egy
hegyes, völgyekkel és vízfolyásokkal tagolt vidéken épült egy még korábbi
település helyére....
Hattuša fénykorában
járunk, egy kiterjedt, valódi birodalmi fővárosban. A több kilométer hosszúságú
erődítménnyel körülvett város szíve a királyi palotakomplexum, tőle
északnyugatra az ún. Alsóváros terül el, benne a monumentális
ún. Nagy Templommal, az adminisztrációs ügyek egyik
központjával és a körülötte levő lakónegyeddel,továbbá az
ún. Házzal a Domboldalban, amely az egyik írnoki központ. A város
fölé északon a ma Büyükkayának hívott hegy magasodik, amely főképp
gabonatározóknak ad helyet.
A
palotakomplexumtól délre terül el az ún. Felsőváros, mely hatalmas
víztározóknak, egy több mint két tucat templomból álló templom-negyednek és az
elit házainak ad otthont.
A város lakosságát
tehát elsősorban a birodalmi elit alkotja, az uralkodócsalád és a magas rangú
tisztviselők (melybe hettita felfogás szerint a
papság is beletartozott) és a hozzájuk tartozó udvartartás, illetve kíséret.
Az első
törés a város életében a Kr. e. 13. század folyamán következik
be. Ekkortájt a templom-negyed legtöbb templomát elhagyják,
és helyükön fazekasműhelyek létesülnek.
Kr. e. 13.
század első felében történt az a
példátlan esemény is, hogy egy
hettita nagykirály (II.
Muwattalli) áthelyezte a fővárost, mégpedig délre, Tarhuntaššába. A szövegek
szerint az isteneket is magával vitte, amely így rögtön magyarázatot is
nyújtana a változásra.
Fia, III.
Muršili azonban visszaköltöztette a fővárost Hattušába
– amely ott
is maradt a Birodalom végéig –, és a templomokat részben újra használatba
vették.
Úgy tűnik,
a város egy ideig „működő-képessé válik” – aztán egyszer csak elhagyják lakói. Megmagyarázhatatlan
máig miért történt mindez – nem természeti katasztrófa volt az elhagyás oka -
hiszen az épületeket tudatosan felhagyták és felszámolták (sokat közülük
felgyújtottak) s egykori tulajdonosaik elvittek
magukkal mindent, amire az új helyen szükségük lehetett.
Az
adminisztratív és vallási elit s kíséretük elvonulásával a város nagy része
elnéptelenedett. A
lakosság itt maradt része folytatta hétköznapi életét, de nem voltak eszközei a
kifinomult rendszerek - mint a gabonatározók vagy a víztározók - folyamatos
működtetésére és karbantartására, így idővel azok is beomlottak, összedőltek,
feltöltődtek. Mindez gyorsan lejátszódott,
így az ettől
az infrastruktúrától függő
lakosság életszínvonala rövid idő alatt meghökkentő mértékben zuhant, ráadásul az
állami ünnepek valószínűleg szintén eltűntek, mivel átkerültek az új fővárosba.
Hattuša, az
ókori Kelet egyik nagyhatalmának
fővárosa egy unalmas,
poros vidéki faluvá változott, ahol már csak az impozáns
romok emlékeztettek az egykori dicsőségre.
Egy már
említett sajátossága azonban alapvetően megkülönböztette Hattusát a többi
várostól: a határ közelsége. A Hettita Birodalom északi határát ne úgy képzeljük
el, mint a vasfüggönyt. Nemcsak politikailag volt felettébb változékony, hanem
társadalmilag is igen könnyen átjárható volt. Így
nem csodálkozhatunk azon, hogy a messzire eltávozott és amúgy is meggyengült
központi hatalom nem tudta megakadályozni (ha egyáltalán tudott róla), hogy
egyre több bevándorló szivárogjon be és telepedjen le az egykori fővárosban… Számukra
a romos Hattusa kifejezetten csábító volt, számos forrásával, kőbányaként hasznosítható
elhagyott épületeivel, málladozó, de még kitartó és ezért használható
erődítményeivel… Végül nem tudjuk pontosan, mi lett az utolsó hettiták sorsa
Hattusában. Vagy beolvadtak az újdonsült jövevények közé, vagy maguk is délre
költöztek. Mindenesetre néhány évtizeden belül teljesen eltűnt a hettita anyagi
kultúra az egykori hettita fővárosból. Az utolsó hettitákkal eltűnt a nyelvük
is.”
TANULSÁGOS
TÖRTÉNET. Akinek van ideje-türelme elgondolkodhat rajta.
Találtam
egy ehhez passzoló idézetet Mark Twaintól: „A történelem nem ismétli önmagát,
de rímel.”
Képek:
