Gondolatok reggeli közben

Csúf, hideg, esős késő-őszi reggel. Az embernek felkelni sincs nagyon kedve. Hogy megvidámítsam kicsit magam,  kivételesen tejeskávét reggeliztem - a megszokott tea helyett -  vajas-pirítóssal, rajta hajszálvékony szelet sonkával. Két harapás között arra gondoltam, ez a tejeskávé épp olyan, amilyenek lennie kell, a tej-kávé-cukor-arány, a hőfok… a vajas-pirítós se vékony, se vastag, épp átsült, szaftosan olvadozik rajta a vaj… Milyen jó is mindez !

Még dicsérgettem is magam, no látod ez az, ilyen apró örömök (is) kellenek, megvidámítják még a borús  hétköznapot is.

Aztán egyszer csak, mint a villámcsapás,  eszembe jutott más valami.  Vagyis eszembe jutottak mások. Azokra gondoltam, akinek se vajas kenyér, se kávé, se fürdőszoba, se lakás, te tiszta-ruha, se normális élet nem jut… Az (egyelőre még mindig nem elmesélhető), napjaimat és lelkemet nyomasztó történet miatt igen csak gyakran kell azokra gondolnom, - sokakra – akiknek kenyér sem jut, nemhogy vaj. Pláne nem meleg szoba.

Pár másodpercig álltam magamba (vagy a semmibe) nézve, és megválaszolhatatlan kérdést feltéve: akkor most mi a „helyes”, a jó ? Örüljek az én vajas kenyeremnek, vagy szomorkodjam a mások nehéz élete miatt ? Éreztetek már olyan, hogy nem tudtok válaszolni bizonyos, önmagatoknak feltett kérdésre ? Nem valami vidám helyzet.

Még úgy se, ha az ember nagyjából tisztában van a lehetőségeivel és azzal, hogy NEM tud mindenkin segíteni.

Tatios mondta: „Minden dolgot két oldalról szemlélj: ha az egyik lefelé húz, a másik felemel.” Én hozzáteszem: a kétfelé-szakadást pedig ki kell bírni.

Befejeztem a reggelit és megpróbáltam tovább munkálkodni azon, aminek megoldásához nem biztos, hogy van elég erőm, szerencsém, tehetségem, stb…Csak reménykedem.

Nagyobb esélyem a sikerre akkor sincs, ha nem eszem meg a reggelimet.